Üdvözöllek a blogomon!
Gyüre Orsolya vagyok, 2008 óta foglalkozom fotózással. Szerelemmé érett hobbimat a véletlennek
és egy barátomnak köszönhetem, és ma már el sem tudnám képzelni az életemet e csodás, kreatív
tevékenység nélkül.
Amikor megújítottam a blogot - és átköltöztem ide - nem hoztam magammal a régi felületről a korábbi bejegyzéseket, de most úgy gondoltam, változtatok ezen. Elsőként újra közzéteszem a régi blog legnépszerűbb bejegyzését, amellyel kapcsolatban a mai napig kapok kérdéseket és - ami nagy öröm -elismerő szavakat is.
Jöjjön tehát a
Nagylátószög, kis DoF, avagy a Brenizer módszer
Az egész úgy kezdődött, ahogyan minden ilyen szokott: a flickr-en szörfölgetve teljesen véletlenül akadtam rá az amerikai esküvőfotós, Ryan Brenizer galériájára és benne néhány egészen lenyűgöző képre. Percekig csodálkoztam azon, miként lehetett létrehozni olyan effektusokat, amelyek a képeken láthatóak. Picit tilt-shift-es hatásúak ezek a képei, picit olyanok, mintha a modelljei apró babák lennének, akiket csak úgy odahelyeztek egy terepasztalra. Máshol meg úgy tűnik, mintha erősen felnagyított bokeh-plakát előtt állnának.
Először valamiféle Photoshop-trükkre gyanakodtam. Aztán – mivel elkezdett érdekelni a dolog – utánaolvastam és kiderült: valójában speciális panorámafotókról van szó: bokeh panorámák ezek, amelyek készítési technikáját – kitalálója után – egyre szélesebb körben úgy emlegetnek: a Brenizer módszer.
A módszer rendkívül izgalmas és jócskán tartogat kihívásokat a fotós számára, ezért már önmagában kipróbálásra ingerel. A végeredmény (ha sikerül) pedig még csábítóbb. Türelem mindenképpen kell hozzá, és persze sok gyakorlás. Én magam eddig összesen két ilyen képet készítettem – tehát a gyakorlás rám is érvényes. Ennek ellenére (mert mint ismert: „aki nem tudja, tanítja”) alább leírom a módszer lényegét, mert többen is kértétek.
Előkészületek.
Először is szükség lesz egy türelmes modellre és érdekes, mozgalmas környezetre, ahol fotózod. Fontos, hogy az a tér, amelybe a modelledet helyezed, lehetőleg ne homogén felület (pl. egy füves park, vagy rét) legyen, hanem például városi utca, vagy – ha már park, akkor – fákkal övezett sétány, esetleg (mint az én képemen) egy karakteres híd. Ez persze csak néhány javaslat, színes, különleges hátteret szinte bárhol fel lehet fedezni jó szemmel :)
Ha ez megvan, beszélj meg a modelleddel egy olyan pózt, ami jól mutat a képen, de azért neki is kényelmes, hiszen mindaddig mozdulatlanul kell maradnia, amíg a panoráma-sorozat elkészül.
Most néhány előkészítő lépést meg kell tenned a fényképezőgépeden is. Pontokba szedve a következőket:
- Objektívnek a lehető legnagyobb fényerejű és lehetőleg enyhe teleobjektívedet válaszd. Ideális lehet például egy 85mm f/1.4-es obi. (Persze egy f/2.8-assal sem lesz rossz a végeredmény…)
- Állítsd át a gépet manuális módra (ha nem azt használtad) és manuális fókuszra.
- Ezúttal ne RAW formátumban fotózz, hanem JPEG-ben és abból is a kisebb méretűt válaszd.
- Ügyelj arra, hogy a fehéregyensúly ne legyen automatikus módban! Állítsd be, a körülményeknek megfelelően.
- Nyisd legtágabbra a rekeszt.
- Állítsd be hozzá a megfelelő zársebességet, hogy helyes legyen az expozíció.
Már csak egyetlen dolog hiányzik és elkezdhetsz „lőni”. Állíts gondosan élességet a modelledre (leginkább az arcra). Ezután már ne nyúlj semmihez, kizárólag az exponáló gombhoz!
És akkor kezdődhet a fotózás!
(Praktikus tanács: mivel egy-egy fotózás alkalmával nem csupán egy panorámafotó, hanem jó esetben rengeteg kép készül, hasznos lehet megjelölni, hol kezdődik és hol végződik a panoráma-sorozatod. Enélkül érdekes lesz találgatni otthon, mi is az a rosszul sikerült elmosódott foltokat ábrázoló valami, amiből ráadásul több is van. :) Én – Scott Kelby-től ellesve – úgy jelöltem a panoráma elejét, hogy annak első képe előtt készítettem a már beállított géppel egy olyan fotót, amin egy ujjamat az obi elé tartom, a sorozat végén pedig, mintegy záró képként két ujjammal tettem ugyanezt. Persze lehet másként is jelölgetni: olvastam olyanról, aki a saját cipője orrát fotózza le az első kép előtt és az utolsó után is. Innen már tudni fogja, hogy a két „cipős” fotó között egy panoráma-sorozat képei vannak.)
Visszatérve a feladathoz, most már tényleg nincs más hátra, mint a majdani végleges kompozíciód elé egy nagy négyzethálót odaképzelni, és annak bal felső (vagy jobb felső, ahogy jobban tetszik) kockájától elindulva végiglőni egy teljes sorozatot, úgy, hogy az egyes képek között kb. 20%-os átfedés legyen (mert csak így fogja tudni összeilleszteni a Photoshop a kész képet). Ha egy sor kész van, ne hagyd abba, menj „egy sorral” lejjebb, és folytasd addig, amíg el nem jutsz a jobb alsó (vagy bal alsó) sarokba. Menet közben törekedj arra, hogy a modelled arcáról mindenképpen legyen egy teljes fotó, azaz ne két fél képből kelljen az arcot összerakni.
A fotózással kész vagy, a többi már a Photoshop dolga lesz. (Természetesen léteznek panorámakép-illesztő szoftverek, van jónéhány ingyenesen letölthető is, de ezek működéséről nem tudok ismertetést írni, mert nem használtam őket.) Jómagam a PS CS4-gyel dolgozom, ezért az alábbiak arra vonatkoznak.
A PS „file” menüjét legördítve találod az „Automate” almenün belül a „Photomerge” funkciót. Ezt megnyitva tudod betölteni a panorámát alkotó képeket. Ha eleve külön mappába mented a sorozatodat, akkor az egész mappa tartalmát egyetlen kattintással behívhatod.
Ezután már csak egy „OK”-t kell nyomni és türelmesen várni, amíg a szoftver elvégzi a kép összeillesztését. Ha ügyesen fotóztál, akkor nem lesznek hézagok és ez gond nélkül megy. Végezetül vágd meg a képet ízlésed és eredeti elképzelésed szerint és végezd el az esetlegesen szükséges utómunkákat.
Kedvcsinálónak megosztom Veletek a saját első igazi próbálkozásomat a műfajjal. Az alábbi kép 36 különálló fotóból állt össze. Ha rákattintasz, nagyobb méretben is megnézheted.
Jó fotózást, és szép fényeket!
